Gregusos diákok a Vajdaságban

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

A Határtalanul program keretein belül 2019-ben elnyert pályázat megvalósítását sokáig lehetetlenné tette a koronavírus és a határok lezárása, de idén ősszel, szeptember 20 és 24 között végre sikerült viszonoznunk a topolyai testvériskolánk két évvel ezelőtti látogatását, és feledhetetlen 5 napot tölthettünk el a Vajdaságban.

A kiránduláson 25 diák és 3 kísérőtanár vett részt és hétfő reggeli álmos gyülekező után néhány órával már a topolyai mezőgazdasági iskola tárgyalójában ültünk és ismerkedtünk a helyi viszonyokkal, az iskolában tanított szakterületekkel. Sajnos a COVID szelleme nem engedte el a kezünket, – látogatásunkkor az iskola több dolgozója és az igazgatója is beteg volt, ezúton is jobbulást kívánunk nekik, – ezért elővigyázatosságból az elméleti tanórákra nem ültünk be, de az állófogadáson kapott péksüteményeket majszolva meggyőződhettünk róla, hogy a pékek és cukrászok képzése mindenképpen eredményes.  Az időjárás sem fogadott a kegyeibe minket az első néhány napon, így az iskola épületeit és a Zobnatica mesterséges víztározóját főképp a buszunk ablakából tekintettük meg. A folyamatosan szemetelő eső és a mardosó, hideg szél a korábban tervezett programunkat is átírta, így a szállásunk elfoglalást követően Topolya városának történelmi és kulturális nevezetességeit jártuk sorba. A városnézés két legemlékezetesebb eleme a Sarlós boldogasszony neogótikus temploma és a szerb pravoszláv ortodox templom volt. A nap zárásaképp bőséges vacsorával vártak minket a szállásunkon.

A második napunkon a reggelit követően az iskola tanüzeme felé vettük az irányt, ahol a tanüzem vezetője kalauzolt minket végig a telepen. Megismerhettük az állategészségügyi technikusok boncolásainak helyszínét, a szarvasmarhák istállóit és a sertésólakat. Diákjaink az ismerős közegben gyorsan feloldódtak, lelkesen hasonlítgatták össze a tanüzem állatait a gorzsai lakókkal. Az állattartás mellett a telep faiskolája és gyümölcsöse is elnyerte a tetszésüket, megdöbbenéssel kevert irigységgel néztük a gyakorlaton lévő diákokat pálinkafőzés közben, – ottlétünkkor éppen szilvapálinka főtt az üstben. A tanüzem közvetlen szomszédságában a bajsai jégvédelmi állomás meteorológusa mutatta be nekünk a régió legjelentősebb radarállomását és az épp frissen felszerelt, automatizált jégelhárító rakétákat. Az ebédet követően, – mint utunk során többször is, – a topolyai iskola egy volt diákja látott minket vendégül Feketicsen. A bácsfeketehegyi meggyfák alatt végre már a nap is kisütött, így különösen jól esett a kóstoló, a meggytargyi és a frissen préselt meggylé is. Utunkat Kishegyes felé vettük, ahol Cékus Árpád – a Cékus lovászat tulajdonosa, szintén egy volt topolyai diák – adott ízelítőt abból, hogy milyen a vendéglátás a Vajdaságban. Diákjaink közül többen lóra pattantak, mások lovaskocsival járták be a határt, és házi almáspite mellett beszélgethettünk kötetlenül mindenről, buzkasiról és a lovakról, színházról a János Vitézen innen és túl. Bár csak néhány órát töltöttünk ott, mégis nehéz volt az elválás. A kishegyesi temetőben zártuk a napunkat, ahol az 1948/49-es szabadságharc utolsó „nyertes” csatájának emlékhelyén kísérőnk, Tibi bácsi szavait hallgatva elevenedett meg előttünk a történelem.

Harmadik napunk délelőttjén újra az állattenyésztőinkre mosolygott a szerencse, amikor negyvenhetedjére átkelve a Krivoja-patak fölött, bekanyarodott a buszunk a Vojcsena tehenészet dupla kapuján. Élmény volt hallgatni a tulajdonos, Kornél (na vajon ő hol tanult?) beszámolóját, hogyan lett az egy tehénkéből egy 450 szarvasmarhát számláló gazdaság, jó volt látni azt a tisztaságot, rendezettséget és színvonalat. Kornél végigvezetett minket a telepen, türelemmel és őszintén válaszolt a legváratlanabb kérdésekre is és beszédéből, hozzáállásából sugárzott a szakmájának szeretete.  A tehenészet bejárása után néhány diák és a vendéglátóink között olyan kötetlen szakmai beszélgetés alakult ki, ami miatt már megérte aznap felkelni, pedig még csak ebéd előtt jártunk. Délután egyik vendéglátónk, András szülőfalujával, Bácskossuthfalvával ismerkedtünk meg. Az 5000 fős kistelepülésen meghallgathattunk egy előadást az Ungár családról, a falu életében betöltött szerepükről, arcokat, fotókat és neveket kaptunk a Noszthy fiú esete Tóth Marival címszereplőihez. A rendhagyó irodalomórát történelemóra követte, beszélgettünk az I. világháborús emlékmű alatt és megnézhettük a Délvidék első Kossuth-szobrát. A református templomban és a helyi magyar nyelvű általános iskolában tett rövid látogatásunkat követően a Dimalis borászatban zártuk a napot, ahol néhány diákunknak addig rejtett tulajdonságai láttak napvilágot. Kiderült, hogy szinte minden kóstolói rutin nélkül is tud valaki borszakírókat megszégyenítő borleírásokat adni, míg más 16 zsíros kenyeret is meg tud enni rosszullét nélkül. Egy vidám és tartalmas napot zártunk.

Csütörtökön Újvidék felé vettük az irányt, ahol ekkor rendezték meg a tavaszról elhalasztott Mezőgazdasági Vásárt. A rendezvényen több száz kiállító standja közt sétálva ismerkedhettünk meg a legújabb technológiai fejlesztésekkel, termékekkel. A vásárról átkelve a Dunán Péterváradra mentünk, ahol a Délvidék legnagyobb várát jártuk körbe, a vár alatt húzódó kazamatáktól indulva, a Dunára néző pazar kilátással rendelkező kávézóban zárva utunkat. Újvidéktől csak néhány kilométerre van Karlóca, ez volt a csütörtöki napunk utolsó állomása. Itt a Béke kápolnában, az 1699-es karlócai béke megkötésének színhelyén szálltunk ki a buszunkból és egy rövid séta során próbáltunk magunkba szívni minél többet a bácskai település különleges barokk hangulatából és történelméből. A legbátrabbak az Oroszlános kút vizéből frissítették magukat, – a babona szerint ők egy év múlva visszatérnek Karlócára házasságot kötni. A hosszú és fárasztó napot egy búcsúvacsorával zártuk a szállásunkon.

Pénteken hazautazásunkat Szabadkán szakítottuk meg, ahol a Szabadkai városházát és a belvárost bejárva megismertük a magyar szecesszió néhány gyöngyszemét. Kosztolányi és Csáth Géza emlékhelyekre vadászva sétálgattunk a határtól mindössze néhány kilométerre található kisvárosban. Az utazásunk zárasa képpen még elköltöttük maradék dinárainkat a szabadkai piacon, jelentős rizses csoki és vajkaramella tartalékokat felhalmozva vettük az irányt hazafelé. Az együtt eltöltött néhány nap, a vendéglátóink felkészültsége és kedvessége, a megélt történelmi, irodalmi és szakmai élmények mindenkiben maradandó lenyomatot hagytak.

2021. október 15.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email